„…Nagy örömét leli majd benned,

Szeretetével elcsendesít téged,

Énekkel fog örvendeni feletted.”

~ Sofóniás 3:17b

Halkan szólítja őt.

A csendben hallja az Ő halk, szelíd hangját

távolról udvarolva neki.

Figyelmesen hallgatja,

vágyva, hogy újra hallhassam édes hangját,

elragadtatva az Ő szeretetétől.

A balzsamos levegő lágyan sodorja Őhozzá.

Integet neki, felhívva magára a figyelmet.

Egy olyan mosolyt villant, amit már egy ideje nem érzett. 

Üldözi és elkapja,

és szerelmével rabul ejti őt.

Gondolatai visszakalandoznak a tegnapi napokra,

a lonc illatához, mely betöltötte a vidéket.

Egy odvas fában rovarokat csipkedő harkályok hívják fel magukra a figyelmét.

A naplemente felé sétál.

A fák között, közvetlenül a horizont alatt

Újra megjelenik neki

mint egy lángoló tűzgolyó, mely rácson keresztül néz rá

az esti égbolt szürkületében.

A távolban udvarol neki,

csicseregéssel és madarak szimfóniájával romantikus kapcsolatba bonyolítjuk

a Mester vezényletével.

Az álmok, amik voltak, talán szertefoszlottak,

mégis ragaszkodik a tegnapi emlékekhez.

A csipkefüggönyön keresztül újra megjelenik

a teliholdban.

A megvilágított felhők mögött sodródva, Ő vigyáz rá,

álmot adva szeretteinek.

Gyakran a legsötétebb pillanataiban

Finom módokon nyilatkoztatja ki magát neki.

A pillangók táncában a déli napsütésben

Bátorítja, mielőtt elrepül.

Az Úr mindannyiunknak megjelenik

finom, egyéni módokon.

Mert nagy gyönyörködik bennünk

és szeretetével megnyugtat minket.